Minden ködös a fejemben. Fények itt-ott. Orvosok körülöttem. Egy orvosi ágyon fekszek, de mindenféle vágó eszköz van mellettem. Az ajtó fölött lévő táblácskára nézek. Ez áll rajta: ~Különleges osztály. Tehát a normális emberektől, külön vagyok. Egy nő fogja meg a kezemet. Gyanítom a főorvos lehet.
-Hölgyem. A baba veszélybe került és ön is. Ki kell szednünk őt onnan -mutatott a hasamra.
-Akkor mentsék meg a babámat... -súgtam.
-Lehet, hogy belehal a szülésbe... -halt el a hangja.
Az ajtó, ami eddig egy centit se mozdult, most csak úgy csapódott ki. Lay lépett be idegesen. Arcán pár verejték cseppecske, de így is vonzó volt.
-Mind a kettejüket mentsék meg, kérem -könyörgött Lay.
-Megtesszük ami tőlünk telik -forfult vissza a többi orvoshoz.
Lay megmarkolta a kezemet, vissza jelzésképp megszorítottam kezét.
-A szülést megkezdem. Szikét! -kért egy éles eszközt.
Tudtam, hogy ki kell bírnom. A gyerekem bajban van. A szikét a hasamhoz rakta és a húsomba mélyesztette.
-Áá! -ordítottam fel.
Lay kezét szinte eltörtem. Egyre erősebben szorítottam a kezét, a fájdalom miatt. Felnéztem rá és csak tisztán csillogó szemét láttam, mert könnyes volt. Éreztem, hogy a hasam valamelyest megkönnyebbül.
-Kislány lett -mutatták meg gyermekemet.
Csoda szép barna szemei mindent elárultak. Egy gyengéd és ártatlan személyiség rejlik benne. A legjobban Lay-re hasonlított ez a csoki barna szem. Apró kezei felém nyúltak. Összeszedtem magamat és megfogtam kezét.
-Szeretlek kislányom... -akadt meg a hangom.
Éreztem, hogy valami nem stimmelt. Lehúztam magamhoz Lay-t.
-Lay ő lesz az utolsó esélyed. Neveld fel őt...sze...-elhalkultam és eszméletemet vesztettem.
Lay szemszöge
Életjelei egyre inkább egyenesbe váltottak. A gép abbahagyta pittyegését. Az orvosok próbálták újraéleszteni, de mind hiába. A feleségem ott feküdt előttem élettelenen és véresen. Arcomon csurogtak le a könnycseppek. Kifogyhatatlannak bizonyult a könnycsatornám.
-Bridget!!! -ordítottam kiadva belőlem a fájdalmamat.
-Uram, a kislányuk neve mi legyen? -zökkentettek vissza az életbe.
Bridget utolsó szavaiból, a remény szó vízhangzott fejemben.
-Hope lesz a neve. Hisz ő az egyetlen reményem... -adták kezembe lányomat.
~2 év elteltével
Lányom, még most is gyorsabban fejlődik, a többi gyereknél. Már folyékonyan beszéli a nyelvünket. Mindent ért és átérez. A legnagyobb fájdalma az az édesanyja, a feleségem. A faház melletti fára, felkötöttem egy hintát. Hope imádta ezt a hintát. Mindig idejött ki elmélkedni édesanyjáról.
-Apu. Kérdezhetek valamit? -nézett rám szomorúan a kislányom.
-Persze. Mondjad kincsem -cirógattam meg buksiját.
-Anyu milyen volt? -nézte az eget.
-Csodálatos. Bármilyen veszéllyel is járt, mindig védett téged. Ha most itt lenne, büszke lenne rád -mondtam az igazságot.
Két emberre tudott támaszkodni Hope. Rám, mint apjára, és N-re, akivel időközben, szoros barátság alakult ki. Az érzései nem a feleségem iránt, hanem a lányunkhoz voltak. Ilyenek az angyalok, megérzik, ha az ámor nyila eltalálja őket.
-Lay!! -integetett N.
-Vigyázz Hope-ra amíg távol leszek.
-Ez természetes -állt meg.
-Hope...nem sokára jövök -öleltem meg őt és távoztam.
Fejemben annyi minden járt. A szívem fele hiányzik, mert Bridget nincs velem. Olyan, mintha ezer démon támadna.
•••
Én gondozom Bridget sírját. Mindennap friss fehér rózsát viszek neki. Mindennap eljövök hozzá és mesélek neki a lányunkról. Amikor itt vagyok, melegség tölti el a szívemet, mintha velem lenne még. Felnéztem, a síron lévő közös képünkre, és egy könnycsepp hullt le arcomról.
-Hiányzol egyetlenem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése